Félelmetesek az életemben kijelölt határok. Onnan tudom hogy a közelében vagyok, hogy elkezdek izgulni, feszült vagyok, nem normálisan fel vagyok dobódva, vagy az ellenkezője – totál lesúlytva érzem magam. Érzem a pillanatot, amiben valami nagy dolgot tehetek meg, mikor változtathatok valamin. Ez jó, de aztán végül hogy megteszem e az a kérdés. Hogy van e hozzá bátorságom, erőm és hitem. Hogy felül tudok e emelkedni saját magamon. Néha irtó nehéz. Mikor rájövök hogy a legtöbb dolog okozója, akadályozója önmagam vagyok. Így a kulcs is az én kezemben van nem más zsebében. És tudom hogy képes vagyok rá, megtudom csinàlni. Nagyon fontos hogy tudj hinni magadban hiszen az már félsiker.
Aztán ott vannak a fizikai határok is. Mikor strapálod, húzod magad, hiszen annyi még a tennivaló ; munka, tanulás, család,barátok – ezer felé szakadsz szét és mégis kevés. Aztán azt mondja az élet állj meg, stop. Üzeni mikor beteg leszel, mikor kimerülsz, kényszerít hogy àllj meg. Ne felejtsük el hogy emberek vagyunk, és bármennyire is nagyra vágyunk, óriásikat álmodunk meg kell pihenni közben. Hiszen tudod, Isten se egy nap alatt teremtette meg a világot.
Aztán néha meg le kell mondani dolgokról ami persze nem azt jelent hogy nincs vagy nem lehet, egyszerűen csak talán még idő kell, még egy kicsi terv egy apró tett – aztán majd idővel úgyis, hátha az is megjön magától..Türelem, hit. Gyakorolni minden egyes nap, őrizni és nem elveszíteni. Azért kicsit fáj, csak menetelek az utcàn, de ez is elszáll majd mert tudom hogy amíg nem teszek pontot valaminek a végére addig nincs is vége talán.. Kívánok mindenkinek kitartást az életébe mindenhez meg azt hogy merjen mindenki álmodni és nem félni tenni értük, mert ami nincs még, az nem jelenti azt hogy nem is létezik, hogy nem lehet…

2014.04.29