Sohasem lehet tudni mikor lesz az utolso, mikor volt utoljara. Eppen ezert nem mindig emlekszem.. Pedig ugy szeretnem megorizni a pillanatat mindennek, plane ami tenyleg utolso. Mert akkor tudnam, hogy nem lesz tobbe mar. Peldaul mikor utoljara talalkozol valakivel. Megoleled, a szemebe nezel, megsimitod a vallat, megpuszilod az arcat, elkoszonsz. Meg nem is tudod, de talan utoljara. Minden egyes pillanatat az eletnek feltve kellene oriznem egy kis ladikaba zarva, es nem
hagyni elveszni, nem elfelejteni, elpazarolni, es bizni abban hogy de meg majd ugyis. Sokszor annyira termeszetesnek veszunk dolgokat, pedig minden olyan egyedi, es megismetelhetetlen, olyan fajdalamasan vagy edesen egyszeri. Ezert probalom fogni a kezed, de nem erovel, csak lagyan, szeliden. Es ha az elet ugy hozza hogy mar nem leszel velem, hogy mar nem leszel nekem, akkor eloveszem a ladikam es ott orizlek tovabb csondben. Vigyazok rad is, es azokra mind akiket szeretek, akik
fontosak nekem, mert az elettol kapott kincseket elpazarolni vetek, es hulyeseg, elni tudni kell, tanulni kell, ertekelni a mindent, es halasnak lenni. Mindenert. Neked, nekik, az eletnek, Istennek. Es talan kicsit gyakrabban es
oszintebben hasznalni a szot; Koszonom. Talan mosolygok mikor mondom, de lehet gurulnak a konnycseppek az arcomon kozben, de akkor is; egy kicsit ott voltam, a reszese voltam, es talan meg most is, de mashol es mashogyan. Mert annyi, de annyi minden van korulottunk, es bennunk amirol meg nem is tudunk…Menni az uton, es nem a foldet nezni, csak menni kihuzott hattal nyitott szemekkel, erdeklodo tekintettel mindenre nyitva allni. Megyek..