Végül eltűnik minden, semmi sem marad ugyanaz, mert minden átalakul.Talán hagyni kellene az élet szabados áramlását, és jobb lenne feladni a széllel szembeni úszást. De lehet az ajtót kellene csak kinyitni. Azt ni, amelyiket nem is látni.. Alig észrevehető, de attól még ott van. Kicsi darabkák, apró jelek. Kiböki a szemem sokszor és mégsem veszek róla tudomást. Ész és szív, zajlik a csata, folyik a pár-harc. Hol az egyik nyer, hol a másik kerekedik felül. Nem tudom, nem tudom..Ugyan hogyan érhetnék el odáig, hogy érhetnék oda hozzájuk, és azokhoz..? Kinyújtózom, valami után kapok, csak hogy legyen valami a kezemben ami az enyém..Aztán egyszercsak mint a Dzsin a palackból, köddé válik. Eltűnik örökre. Aztán persze újra akarjuk, mert nem fogadjuk el hogy minden pillanat egyedülálló és az időt jobb lenne nem a palack tisztogatásával tölteni és várni arra hogy hátha újra megjelnik. Csak még egyszer.Építeni tudatosan jobb valamit belül és kívül..Valami olyasfélét tartani a kézben ami valódi érték, ami egyszeri, és megismételhetetlen..Ami tudatos, ami igazi. Mert sokszor a legnehezebb megkülönböztetni az álmot a valóságtól, nem igaz..?

 

2014.03.12